Újságcikkek, média-megjelenések az Alapítvány életébol

Vígh György: Nők Lapja 2008. május

Sokat és többnyire, joggal szörnyülködünk azon, mennyire elanyagiasodott világban élünk. Úgy tűnik körülöttünk mindenen ott lóg az árcédula, legyen az étel, autó vagy szeretet. Aztán újra és újra kiderül, hogy ez nem igaz. Az emberek ma is pontosan tudják, hogy nincs az a pénz, amiben kifejezhető lenne az a lelki haszon, ami az önzetlen segítségért jár. Vannak, akiknek segítségre van szükségük, és nagyon sokan, akiknek arra, hogy segíthessenek. Mert így teljes az életük.
Általában két-háromszáz önkéntes munkatársunk van, akik hetente egy alkalommal 2-6 órát dolgoznak, természetesen minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül – mondja Meggyes Ildikó, a Kórházi Önkéntes Segítő Szolgálat Alapítvány vezetője. –
Kétezerben kezdtük a munkát, ma már nyolc kórházba, egy intézetbe és két idősek otthonába járnak ki segíteni önkénteseink. Évente egyszer toborzunk, és hatalmas a túljelentkezés. A közös munka egy három alkalomból álló elméleti-gyakorlati felkészítéssel indul, aztán az általuk választott helyen és további három napon át kísérjük, tanítjuk az új önkénteseket. Természetesen később is nyomon követjük őket, figyeljük, segítjük, amiben lehet. Az első alkalommal az új önkéntest bemutatjuk a személyzetnek, megmutatjuk mit, hol talál, hogyan kell megfelelően elvégezni szaktudást nem igénylő ápolási feladatokat. Segítenek a betegeket etetni, itatni, van, aki pelenkázást is vállal, van, aki mosdat. Megesik, hogy a gyógytornász is rájuk bíz egyszerűbb mozgatásokat. De egészen egyszerű dolgokra is nagy szükség van. Kísérik a beteget a mosdóba, kinyitják az ablakot, hogy egy kicsit kiszellőzzön a kórterem és várnak néhány percet, hogy becsukják, hogy ne feküdjenek órákig huzatban a betegek. Máskor csak oda ülnek az ágy mellé, és beszélgetnek velük, vagy meghallgatják őket.
Vannak köztönk olyanok, akik már nyolc-kilenc éve csinálják és vannak persze olyanok is, akik rövidebb távra jönnek. Érdekes, hogy a korábban munkanélkülinek számító önkénteseink, egy-két hónapon belül szinte kivétel nélkül állandó munkát találnak. Talán a rendszeresség miatt, talán, mert rájönnek, hogy ők is hasznosak, képesek segíteni másokon – tehát magukon is.
Kik az önkéntesek?
Sok egyetemista, pszichológia, óvodapedagógia szakos azért jön, hogy szakmai gyakorlatot szerezzen. A fiatal felnőttek között sokan vannak, akiknek jó állásuk, komoly fizetésük van, gyakran multiknál, de hiányzik nekik az emberi kapcsolat. Jönnek középkorúak, ahonnan kirepültek a gyerekek, friss nyugdíjasok, hogy kondiban tartsák magukat. A legidősebb önkéntesünk nyolcvannégy éves, és állítom, hogy ő az egyik legfittebb. Ő hetente kétszer jön.
Két új programunk indul, az egyik Nagykanizsán, a másik a Vakok intézetében indul, folyamatosan fejlődünk. Nem olyan ütemben, ahogy lehetne, hiszen évente egyszer toborzunk önkénteseket, és olyan is előfordul, hogy az augusztusi jelentkezők közül még januárban sem kerül mindenki sorra. Sorra jönnek az emberek, mindenkit alaposan fel kell készíteni, betanítani, nyomon követni. Az alapítvány állandó munkatársainak a száma határolja be a lehetőségeinket. Ez persze alapvetően anyagi kérdés, nekünk, mint minden alapítványnak, ez határolja be a lehetőségeinket.
2007-ben tizenháromezer munkaórát dolgoztak az önkénteseink. Ez nem kis szám. Az új helyeken eleinte egy kicsit gyanakvással fogadnak. Az egyik kórházban például megkérdezték, hogy az önkénteseink segítségért cserébe hány forintot kell átutalniuk az alapítvány számlájára. Aztán lassan megértetik, hogy semmit.

Friss önkéntesként kezdi munkáját egy idõsebb hölgy, dr. Rácz Erzsébet. Megkapja sárga köpenyét, kitûzõjét és lelkesen várja, mikor mehet a betegek közé. Mielõtt elindult volna , arról kérdeztük, mi vezette arra, hogy önkéntes ápolónak jelentkezzen.
- Idõm a legkevesebb, de indíttatásom annál több volt arra, hogy önkéntes ápoló legyek - meséli dr. Rácz Erzsébet. Édesapámat hosszú évekig ápoltam, és amikor 90 éves korában meghalt egyszerre kiürült az életem. Ráadásul családom sincs. Teljesen magányos lettem. Amikor édesapámat látogattam a kórházban, a vele egy kórteremben lévõ idõs embereknek is próbáltam segíteni. Vizet vittem nekik, vagy csak egyszerûen beszélgettem velük is. Sokszor csak annyi elég volt, hogy meghallgattam oket életük mélypontján. Foglalkozom asztrológiával is, és nagyon hiszek benne. Az én jegyem a rák, amely segítõ jegy. Gondolom ez is motiváció arra, hogy most itt vagyok. Igaz még aktívan dolgozom jogászként, de van elég idõm, amivel nem tudtam mit kezdeni. Úgy gondoltam valami olyat keresek, amiben örömömet lelem, és szívesen teszem. Az alapítványnál dolgozik az egyik ismerõsöm, és tõle tudtam, hogy mivel is foglalkoznak valójában. Már akkor is úgy gondoltam, hogy nekem itt lenne a helyem. Amikor nyáron láttam a hirdetésüket, azonnal jelentkeztem. Részt vettem az oktatásokon és most kezdhetem felügyelet mellett a valódi munkát. Kezdetben péntekenként jövök két-három órára, de késõbb szombatonként délelõtt jövök.

Rovatcím: Hétköznapi hõsök, Kis különcbõl "Atlasz" lett

Csak ingyen szeret dolgozni, bére saját boldogsága

- Ne foglalkozzon vele, õ már nem fog enni! - figyelmeztette a nõvér Mónikát. De a madárcsontú, alig pihegõ néni szeme nem eresztette a kórterem vacsoraosztásánál segédkezõ fiatal nõt - az ágy szélére ült, simogatta az aszott, csuparánc kezet, aztán borvizet kerített, azzal kenegette az összeszáradt ajkat. És a néni megszólalt: ételt kért.
- Csoda� - hüledeztek, akik látták. Mónika két napig hallgatta az anyóka történeteit arról, miként dolgozott sok évtizeden át nõvérként, hogyan halt meg a férje, mint maradt egy szál maga, és hogy milyen jó neki itt, a kardiológián. Aztán elment. Békében, csendesen. Kezét az ismeretlen ismerõs kezében hagyta.
- Egész családom a számok bûvöletében él, én már apróként kis különcnek számítottam köztük különösen viselkedésemmel: például pattogós zacskómból végigkínáltam a villamost, és nem bántam, ha nekem nem maradt - nevet Murányi Mónika (33). Gimnazistaként szociális gondozóként a XII. kerületben magányos, elesett öregeknek hordtam az ebédet, bevásároltam, ablakot pucoltam, és végül órákig beszélgettünk. Legtöbbjükre rajtam kívül senki sem nyitotta rá az ajtót. Érettségi után utam a fogyatékos kicsiket fejlesztõ Petõ Intézetbe vezetett, de konduktori tanulmányaim elõtt egy évre az USA-ba mentem nyelvet tanulni, világot látni. A rendszerváltozás évében nagyon jó volt kint magyarnak lenni.
Mónikát pár hét múlva már kézrõl kézre adták a családok, egyik helyen gyerekre vigyázott, a másikon vasalt, harmadikon társalkodónõnek fogadták meg. Szépen keresett, szabadidejében bejárta az óriás országot - és megismerte az önkéntes segítés elvét, módszertanát. Ugyanis az óceánon túl nem ritkaság, hogy emberekrõl gondoskodó intézményekbe beengednek kis szaktudással, de rengeteg emberséggel bíró "amatõröket". A magyar lány amerikai öregekkel beszélgetve, fogyatékos kisgyerekekkel játszva tapasztalta, hogy komoly támaszt képes nyújtani sok bajra. Hazatérve sem változott: tanulmányai mellett mozgássérült gyerekekre vigyázott, táboroztatott, fizetséget sosem fogadott cserébe. Sõt, diplomásan is ingyen szeretett volna tevékenykedni alma mater-ében.

- Angolt tanítottam, takarítottam, hónapokat konduktorkodtam Norvégiában, Németországban, Angliában - megéltem, nem akartam bért a munkámért. Magyarországon ezzel a hozzáállással nem tudtak mit kezdeni. Mi lehet a hátsó szándékom? - tamáskodtak, és elutasítottak. Ez elképesztõ rossz érzés volt, de kemény fából faragtak, ha kidobnak az ajtón, visszamászok az ablakon. És az ablak kinyílt. Mónika nagyapja hazakívánkozott a kórházból, de az egészségügy vonakodott kiadni, a család félt fogadni a súlyos rákost. A 25 éves nõ saját felelõsségére a beteg mellé állt. - Életem legszebb négy napja következett. Felemelõ dolog, hogy nagypapa szépen távozott családja körébõl. Ágaskodott bennem, hogy azt az áldott pillanatot megélhessék mások is. Rövidesen egy másik közeli hozzátartozóm is kórházba került, másfél hónapon át reggeltõl estig ágyánál ültem - aztán idõnként áttelepedtem mások mellé is. Hihetetlen, hogy milyen hamar, mennyire szívesen nyíltak meg nekem azok az idegenek. Tõlem semmiben sem függtek, se orvos, se szobatárs, se ritkán ráérõ rokon nem voltam, minden szorongásuk, fájdalmuk, halálfélelmük rám öntötték. Az elsõ döbbenet, meghatódás után jól esett bizalmuknak megfelelni. Rokonom meggyógyult, de nekem minden gondolatom a kórházban maradt. Valami elkezdõdött, kerestem a kiteljesedés módját: bekopogtattam a Magyar Hospice Alapítványhoz. Ennek immár öt esztendeje. A rosszindulatú daganatosok otthoni ápolására vállalkozó szolgálatnál Murányi Mónikára az önkéntesek munkájának koordinálását bízták. A fiatal nõ itthon és külföldön tanfolyamokon, továbbképzõ programokon bõvítette feladatához szükséges ismereteit. Az általa kidolgozott három éves programot egy esztendeig támogatta a Soros Alapítvány, késõbb közhasznú alapítványként teremtették meg a kórházi segítõk tevékenységének feltételeit. - Sokáig senki nem hitt az önkéntesség életképességében. A kórház vezetõi sem tudtak velünk mit kezdeni: mit keres civil a pályán?! Az egészségügy szigorú hierarchiája végül nem gyûrt maga alá minket, hanem eredményeinket elismerve egyenrangú partnerként fogadtak el a nõvérek, az orvosok.
A bázisul, bölcsõül szolgáló Szent Margit Kórház Kardiológiája után már a Nephrológián, továbbá a Szent László, a Károlyi Sándor Kórházban és a Semmelweis Egyetem Gyermek-, valamint Onkoterápiás Klinikáján is megjelent az önkéntesek jellegzetes sárga köpenye. Nyolc programjukban százhúszan rendszeresen, további százan alkalmanként állnak a vártán. Kezdeményezésükre olykor cégek áldozzák kápolnarenoválásra, parktakarításra, ünnepi mûsorok elõadására hétvégéjüket. - Egy szórólap vezetett a Margit Kórházba - mondja Léner Ilona. Az OTP-tõl nyugdíjba vonult, 61 esztendõs asszony három éve csatlakozott Mónikához. - Édesanyám halála elõtt két évig szorult gondozásomra, gyakran kísértem kórházba. Az akkor látottak találtak bennem visszhangra az önkéntes segítõket toborzó felhívás olvasásakor. Azóta elvégeztem három tanfolyamat, így már nem csupán embertársként támogathatom a betegeket, de a nõvérek ápolási teendõiben is segédkezhetek. Családom eleinte furcsállta különös "hobbimat", de látták, milyen üdvözült mosollyal térek meg útjaimról. Külföldön az önkéntesek többsége "fehér, keresztény, 50 év feletti, középosztálybeli nõ". Magyarországon nem ilyen egyszerû a statisztikusok dolga: egyetemi hallgató, négygyerekes ifjú anyuka, cégvezetõ, nyugdíjas, pedagógus, mérnök, autószerelõ, számítás technikus, medikusnak készülõ diák csatlakozott már a kórházi segítõkhöz. Többségük "személyes érintettség" révén jelentkezik, aztán egy alapos alaptanfolyamon találja magát, miután egy tapasztalt társ mellé sorolva ismerkedik a gyakorlati teendõkkel. Hetente egy-két alkalommal, általában 4 órát "szolgálnak". Kísérik a beteget a vizsgálatokra, elkészítik frizuráját, segítik étkezéskor, támogatják sétáláskor - és beszélnek hozzá, beszéltetik. - Önkéntesek a hetvenes évek közepétõl a nyolcvanas évek elejéig jártak el hozzánk, gyári dolgozók, köztisztviselõk vegyesen. Aztán egyre több lett a feladatunk, egyre kevesebb a kolléga, senkinek sem maradt ideje összefogni a csapatot - emlékezik Gyõri Jánosné, a Szent Margit Kórház kardiológiájának fõnõvére. A fehér köpenyt 1963-ban magára öltõ asszony nagyon megkedvelte Murányi Mónikát: - Annyira lelkes! Úgy tartja vállán a Kórházi Önkéntes Segítõ Szolgálatot, mint Atlasz a Földet. Mindennel törõdik, beteggel, önkéntessel egyformán. És a csoport hólabdaként bõvül. Aki bûvkörébe kerül, elmondja barátjának, barátnõjének, és a mások iránt felelõsséget, szeretetet érzõk itt maradnak segíteni.

- Nem vagyunk Teréz Anyák, lássuk be, de fizetségünk olyan élmény, amellyel másként nem gazdagodhatna a lelkünk. Többszörösét kapjuk vissza, mint amit mi adunk. Ha a saját bajunkon rágódás helyett másokon segítünk, az elmondhatatlan - és Mónika nem is ragozza tovább, inkább a jövõbe mutató jelenrõl beszél:

- Civil szervezetek, egyházi csoportok foglalkoztatnak útmutatásaink, szakmai javaslataink alapján önkénteseket. Évekig új-zélandi párom anyagi segítségének köszönhetõen csak az önkéntesekkel törõdtem. Úgy tûnik, a gép forog, most már szeretném másra bízni az ügyvezetést. Pár hete volt az esküvõm.

Nagy Tünde

Nonprofit.hu - Hírek Egy kezdõ elsõ napja

Budapesti Nap

Pici és zsúfolt iroda a Margit-kórház egyik folyosójának végén. Itt találkozunk a Kórházi Önkéntes Segítõ Szolgálat Alapítvány munkatársaival. A két íróasztal, ami mögül koordinálják a szervezet munkáját, szinte kitölti a teljes irodát. A plafonig érõ polcon könyvek, iratok. - Lassan emberhiánnyal küzdünk, mert minden önkéntes mellé néhány alkalomra egy tapasztalt segítõt adunk - mondja Juhacsek Petra, az alapítvány programszervezõje. - Ma délután is egy új ember jön, aki elõször megy a betegek közé. A kolléganõm kíséri õt, és bemutatja a betegeknek. Néhány perc múlva megérkezik egy idõsebb hölgy, Erzsébet, aki alig veti le a kabátját, máris azt kérdezi, mikor indulnak a betegek közé. - Készültem váltóruhával - meséli, miközben felveszi a sárga egyenköpenyt. - Fehéret hoztam, mert kórházba mégiscsak az való. Elindulunk a kardiológiára. A liftben Petra savanyú cukorral kínál: - Ezt tegnap egy betegtõl kaptam. Nem fogadtam el semmit tõle, de õ, amíg megágyaztam, a zsebembe csúsztatta. Csak ma reggel vettem észre. Amint belépünk az osztály folyosójára, a betegek már elõre köszönnek a segítõknek. A nõvérek is kollégaként üdvözlik õket. Bemegyünk az elsõ kórterembe, ahol Petra bemutatja az új önkéntest és minket. Felborítjuk egy picit a szokásos menetrendet, mert szeretnénk fotót kész í teni róluk, ám senki nem akar szerepelni rajta. - Tudja, megvan a magunk baja. Ilyen állapotban ki akarna látszani az újságban? - magyarázza az egyik beteg. A másik kórteremben viszont akadt vállalkozó. Vele azonnal lett közös témája a kezdõ segítõnek. - É n már nem élek sokáig, érzem - zúdítja rá bánatát az idõs néni. - Miért, hány éves tetszik lenni? - Nyolcvankettõ. - Akkor még van idõ; tudja, az édesapám kilencven évig élt . � nyugtatja meg Erzsébet a nénit. A fotók idõközben elkészültek, és kimentünk a folyosóra, a nénivel hagytuk Erzsébetet. Úgy tizenöt perc múlva kijött Erzsébet is: - Láttátok? Kaptam tõle egy puszit!

Kovács B.

Kossuth Rádió - Magyarországról jövök

Sárga angyalok Elhangzott

Sokan így nevezik azokat a sárga köpenybe bújt önkénteseket, akik arra vállalkoznak, hogy ellenszolgáltatás nélkül segítsék a kórházi dolgozókat, de legfõképpen a betegeket. Õk ugyan nem tudnak injekciót adni, nem tudják bekötni az infúziót, a jelenlétükkel próbálják elviselhetõbbé tenni a nehéz napokat. De vajon mi késztet embereket arra, hogy idejüket, energiájukat erre fordítsák? Mária néni szorgalmasan osztja az ebédet a kórteremben. Sárga köpenyt visel, rajta a névtábla: Dr. Traxler Egonné. - A férjem volt jogász. Énnekem mindig az volt a vágyam, hogy segíthessek és most már nagyok az unokák, otthon nincs annyira segíteni való, úgyhogy most ezt így elvállaltam. Ez az osztály az, ahol tulajdonképpen csupa idõs ember van, nagyon sokakat kell etetni, vannak félbénák, szájból kicsorog, ágyat áthúzni, aki tud járni, röntgenbe elkísérni. Szóval a baj az, hogy nagyon-nagyon kevés a nõvér és nagyon-nagyon túl vannak terhelve, és segíteni tudunk. Van egy ilyen könyv, ahol minden fel van írva, hogy ki mit ehet, melyiket és melyik cukros, és melyik szíves, az ugye könnyû ételt ehet, különben minden reggel azzal kezdjük, hogy végigmegyünk a szobákban. Megkérdezzük, hogy kinek mit tudunk segíteni, meg, ha tisztába kell tenni valakit, akkor fogjuk a pelenkát, vagy a lepedõt. Mindenki szívbõl csinálja ezt, amit csinál. Sokan kérdezik, hogy miért csinálom? Mennyi pénzt kapok érte? Én egy büdös fityinget sem kapok érte. Szeretem az embereket és szeretnék valahogy segíteni, csak a szeretettel tudunk, másképp nem megy, és pláne egy ilyen osztályon, ahol csupa idõs van. Én sokat feküdtem kórházban, és tudom, hogy mit számít az embernek egy jó szó, egy simogatás, egy mosoly. Egy félig béna néni - hát lehet, hogy fiatalabb, mint én vagyok - mondta, hogy egy kicsit lemosnám-e az arcát, és akkor a kis béna pofija elmosolyodott és mondta, hogy köszönöm. Andruskó Edit valaha orvos szeretett volna lenni, aztán másként alakult az élete: - Külkeres lettem. És most ennyi idõsen, amikor már lecsengett ez a foglalkozás, akkor úgymond visszatértem az eredeti gyökerekhez, de már más szinten. Most így, ilyen módon kötetlenebbül próbálom meg ezt a fajta tulajdonságot hasznosítani kifelé, amit felfedeztem magamban. Eljött az életemben az az idõ, amikor saját vállalkozásom van, tehát én határozom meg, hogy mikor mivel akarok foglalkozni, és úgy gondolom, hogy az idõmbe bele kell, hogy férjen ez a két-három óra, és úgy döntöttem, hogy ezt én hétfõ délelõttönként fogom csinálni. Olyan, mint egy munkanapom, csak éppen én ezen a munkanapon mással foglalkozom. Bár az elsõ a család, természetesen. Juhacsek Petra, a Kórházi Önkéntes Segítõ Szolgálat Alapítvány ügyvezetõje. - Az önkénteseink leginkább három nagy korcsoportba oszthatók, és ez meghatározza nagyrészt a motivációikat is. Vannak itt nyugdíjasok, friss nyugdíjasok, akik még nagyon sok szabadidõvel rendelkeznek, nagyon nagy energiával, és szeretnének valami hasznosat tenni. Aztán van egy elég erõs középkorú rétegünk, akiknek már elég nagyok a gyerekei, ezáltal felszabadulnak, idõ és energiatartalékaik is vannak, és ezt szeretnék hasznosítani. És két éve kezdõdött, korábban nem volt, hogy egyre több fiatal is jelentkezik hozzánk, egyre többen szeretnének õk is valamilyen értelmes munkát végezni, ez az õ megfogalmazásuk, értelmes munkát szeretnének. Jelenleg öt budapesti kórházban vagyunk jelen, a Szent Margit Kórházban, a Semmelweis Egyetem Tûzoltó utcai Gyermekklinikáján, a Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Intézetében, a Károlyi Sándor Kórházban és a Szent László Kórházban. Összesen 150 segítõnk dolgozik betegágy melletti szolgálatban. Az elmúlt két évben végül is megduplázódott az önkéntesek száma, úgy értük el ezt az eredményt. A segítõknek egy olyan 70-80 százaléka legalább másfél évig velünk marad, amíg a körülményeik engedik, és pont most figyelhetõ meg egy olyan tendencia, hogy a régebbi segítõk, akik már inaktívvá váltak, azok most kezdenek visszatérni.

Nagy Emese riportja nyomán